2012. február 22., szerda

Ó, az a Csábító Charlotte!

2011 utolsó napjára valami nagy durranással akartam készülni. Szokásoknak megfelelően sokan voltunk egy helyen és én persze most is az édes részét vállaltam be. Olyan csodával akartam előrukkolni, amit a társaságban senki sem ismert túlzottan, nagy mennyiség és persze még egyszer sem csináltam. Viszont a családban már nem egy díjnyertes példány készült, vagyis tudtam mit akarok. Így ötlött fel bennem az igazán látványos Charlotte gondolata.


Több rémálmom is volt a Charlottal kapcsolatban. Először is bármily meglepő, de még soha nem csináltam piskóta tekercset. Egyrészt nem tartottam rá igényt - valahogy mindig snassz dolognak tartottam - másrészt féltem tőle mint a tűztől. A piskóta tésztáról mindig azt hallottam minden felől, hogy nagyon kényes, vagy sikerül vagy nem, könnyen lehet az állaga "szalonnás", vagy épp fojtós,  és még sorolhatnám. Így általában mindig kibújtam a készítése alól, és a tortáknál is a jól bevált olajos kevert tésztát csináltam, mivel az valahogy sohase hagyott cserben. Itt  viszont nem bújhattam ki alóla, ráadásul tekercset kellett csinálnom és én elkönyveltem magamban, hogy elsőre tuti repedni fog az egész. Azonban a bizonyítás vágya nagy volt, így belevágtam. A nővéremtől kértem el a legtutibb piskóta receptet, illetve pontosan leírtam, hogy ő milyen módszereket alkalmaz a tekercselésnél, hogy az szép is maradjon. A Charlotte jól bevált receptjét is elkértem, és nyomban dupla adag hozzávalókkal dolgoztam, ami persze azt is jelentette, hogy rögtön két piskóta tekercset is kellett produkálnom. Plussz egy piskóta lapot, az aljára.
Nálam a vizes piskóta receptje bizonyult a legjobbnak.

Maga a piskóta elkészítése viszonylag egyszerűbb, ha nem azt a hagyományos módszert használjuk, amikor a felvert tojáshabot beleforgatjuk a lisztes tojássárgás keverékbe. Én mindig kiborulok, ha így kell csinálni, mert állandóan összetöröm a habot. Biztosabb a siker, ha előbb felverem a fehérjét a cukorral, majd további keverés közben apránként hozzáadom a sárgákat és a vizet. És csak azután keverem bele kézzel az átszitált sütőporos lisztet. (Sose voltam a híve ezeknek a túlzott finomkodásoknak, hogy még a lisztet is szitáljam át, de be kellett látnom jót tesz a tésztának, ha így kerül bele.) Persze azért ennek a módszernek is megvannak a buktatói. Pl. nem kevertem el jól a lisztet és pici liszt kupacok maradtak benne, amit nyilván már sütés után vettem észre. A tekercselésnél iszonyúan féltem, de pontosan követtem nővérem utasításait. Mondhatni tökéletes lett. Legalábbis elsőre nem lett rossz, bár nem egyszerű olyan szorosan feltekerni, hogy ne legyen a közepén lyuk.
Ezután már csak össze kellett rakni Charlotte-ot.

 Vagyis felszelni a tekercset, szépen elrendezni egy nagy tálba, irdatlan mennyiségű tejszínhabot felverni, - el sem merem mondani mennyit - megszórni magozott meggyel, valamint leborítani a piskóta lappal, amit előttem megkentem csodás karamell szósszal. 
 És a megfelelő pillanatban eljött a nagy attrakció! Kiborítottam a tálból és véleményem szerint gyönyörű lett. Olyan, amilyennek lennie kellett. Egyesek szerint úgy néz ki mint egy agy, de hát ez csak nézőpont kérése.
.
 


Nem állítom, hogy egy light-os csemege és azt sem, hogy jót tesz zsírpárnáknak, de hát kinek jut ilyen eszébe, amikor ezt meglátja?!



 Charlotte kihívásokkal teli, édes és vonzó!
Szinte kiált, hogy meghódítsam! 
Kettőnk kapcsolata úgy vélem még nem ért véget, keresem a lehetséges variációkat! 






Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése