2012. április 11., szerda

Pavlova bűvös csókja


Kezdődött azzal, hogy az egyik Kolléganőnk meghívott minket estére, mondván van egy kis lepusztítani való alkohol készlete. Hát, gondoltuk, azzal nem lehet semmi gond! Ha inni kell, hát inni kell! Arról viszont nem volt szó, hogy vacsora is vár minket! Méghozzá nem is akármilyen. Ha jól emlékszem valamilyen lasagna féle volt, húsos. Az egyik! A másik meg spenótos. Nem tudom ki hogy van vele, de én kifejezetten szeretem a húst. Na de a spenótos lasagna!!!!! A mai napig emlékszem rá, a desszert sem volt szó szerint piskóta. Egy szó mint száz, az ételek tökéletesek voltak, a hangulat a tetőfokára hágott, az alkohol pedig a felhívásnak eleget téve elfogyott. Legalábbis egy része. És ebben a mámoros hangulatban valaki, (na vajon ki lehetett?) felkiáltott: "Az nem lehet, hogy ez ne nyerjen viszonzást!" (Vagy valami ilyesmi)

Akkoriban ment a két kereskedelmi csatornán kart karba öltve a főzni tudó és leginkább nem tudó celebek "gasztro versenye". Öten voltunk. Az ötlet így adta magát: Csináljuk vacsoracsatát! Egyetlen ki nem mondott szabály volt: nincs pontozás, nincs verseny. A cél, hogy összeüljünk, jókat együnk és jól érezzük magunkat.  Persze mi nem egy hét leforgása alatt láttuk vendégül egymást,  hanem többé-kevésbé tartottuk a hónapos határidőt. A lavina elindult és megállíthatatlan lett. Azóta két "évadon" vagyunk túl, és bátran mondhatom, hogy különféle íz élményekben volt részem. Életemben először ettem sajt fondüt hússal és pirított kenyérkockával. Felidézhettem az otthoni ízeket egy isteni paprikás tejfölöd csirke formájában és megtudhattam, milyen porhanyós is a tejszínben áztatott, sajttal összesütött francia rozmaringos csirkemell. A desszertekről nem is beszélve. Volt ott minden: Sült banán konyakkal, Indiai málnás-diós halva, Túrós süti, Mámoros csokoládé flipp. Én pedig? Emlékszem, az első vacsorám meglehetősen édesre sikeredett - akaratlanul - minden téren. Mártogatóst csináltam tzatzikivel és céklasalátával. Utóbbit szerintem mindenkinek ki kell egyszer próbálni. Garantálom, hogy az is megkedveli a céklát, aki addig nem szívlelte. Arra már nem emlékszem, hogy milyen köretet agyaltam ki, de mézes, chilis csirkecomb filét készítettem dióval. Na és a desszert? Akkoriban szereztem be legújabb kincsemet, a konyhai fáklyát. Ezért mi mást is csinálhattam volna, mint Creme brulee-t. És még sorolhatnám hogy mi minden készült két évadon keresztül, de ezt meghagyom a készülő receptgyűjteményemhez, amit szándékaim szerint hamarosan elkezdek feltölteni.
Az idén kezdődött csatánk harmadik szériája, ami bár leredukálódott csak desszertre, mit sem veszített a varázsából, és a nagy beszélgetések erejéből. Miután felocsúdtunk Andi nutellás palacsintái által mért megsemmisítő mámorból, úgy láttam jónak, ha lecsapok a következő estére. Majd három hónappal az utolsó találkozásunk után úgy döntöttem, hatalmas csókokkal várom vendégeimet. Valami ütős, ámde mégse túl bonyolult dolgot akartam készíteni, amihez a legfontosabb hozzávalóval, a tojásfehérjével, dugig volt a mélyhűtőm. Ez pedig nem volt más, mint Pavlova bűvös csókja, mégpedig miniben és csokisan. Mielőtt azonban rátérnék Pavlova minden nemvárt  macerájára, tisztázzuk, hogy miről is van szó. Bevallom én azt gondoltam, hogy a Pavlova tortát mindenki ismeri. Legalábbis, annyira hogy a neve hallatán kapásból a habcsókra, tejszínhabra és sok gyümölcsre asszociálnak. Aztán rájöttem, ezzel csak én vagyok így. És ezen kicsit elkezdtem gondolkodni. Pavlova valóban ennyire ismeretlen lenne? Na jó, azt elismerem, hogy nem gesztenyepüré, és nem is olyan gyakori az éttermek étlapján mint pl. a somlói galuska. (Istenem mennyire szerettem ezt a sütit régen?! De szegény annyira kiégett és elhasználódott lett, hogy szerintem már senki sem tudja milyen a jó somlói!) Pavlova ismeretlensége iránt érzett döbbenetemre Nővérem adta a végső döfést. Állítása szerint mielőtt megcsináltuk volna Nigella isteni csokis pavlova receptjét, ő sem hallott róla. Döbbenetem még mindig tart! Akkor tisztázzuk egyszer s mindenkorra: mint említettem, ez egy habcsókos édesség. De mint ilyen, szigorúan tilos a hajdani száraz, kemény, ehetetlen habcsókkarikára gondolnunk, amiket általában a karácsonyfára aggattunk fel díszként, aztán néztünk napokon keresztül ellenállva a kísértésnek, hogy beleharapjunk. És amikor megtettük, már meg is bántuk. Nem...Pavlova nem ilyen! Pavlova bár kívül ropogós, belül ellenállhatatlanul ragacsos és édes, könnyű tejszínhab halommal és egy rakat gyümölccsel a tetején.

Napokon keresztül kerestem a tökéletes receptet, mert bár Nigellajé az volt -amit onnan tudok, hogy egyszer valamikor megcsináltuk, és óóóó anyám....- mégsem járhattam el az alapján, mivel annyi változtatást eszközöltem, hogy egyszemélyes adagokat szerettem volna csinálni. Ezért szokásomtól eltérően elkezdtem előre gondolkozni. Mégpedig azon, hogy egy kisebb méretű adagnál vajon ugyanannyi sütési időt és hőt kell alkalmaznom, mint a szokásos méretnél? Azt hiszem csöppet a Nővérem agyára mehettem, mert pár nap múlva pavlova receptek különböző variációit kaptam meg tőle e-mailben, nem kis mennyiségben. Kételyem azonban nem volt alaptalan, mert mint kiderült, a kisebb tortákat nem szabad 1 órán keresztül sütni, magas hőfokon, mert kiszáradnak. Dolce Vitától kaptam egy kis segítséget, így azt ötvözve  Nigella receptjével, megalkottam az alábbi verziót:
Előmelegítettem a sütőt 150 fokra. 3 tojás fehérjét elkezdtem habbá verni. Apránként adtam hozzá 25dkg porcukrot, és addig kevertem, amíg fényes, hófehér masszát nem kaptam. Miután elég sokáig kevertem ahhoz, hogy leszakadjon a kezem, lekapcsoltam a gépet. Adtam hozzá 1/2 teáskanál balzsamecetet, valamint óvatosan beleforgattam 1,5 evőkanálnyi átszitált kakaóport. És hogy véletlenül se legyen kevés a csokoládé íze, adtam még hozzá 30-50 grammnyi durvára darabolt étcsokoládét is. Miután szép márványos lett kiadagoltam a masszát 5 db, 15-20 cm átmérőjű, sütőpapírra rajzolt körre. Célszerű úgy megrajzolni a köröket, hogy az mind kiférjen egy tepsi méretű sütőpapírra, mivel nemigen szeret a tojáshab várakozni. Próbáltam szép csúcsosodó szélű, magas tortácskákat csinálni, aminek a közepe kissé süllyedt, de már akkor éreztem, hogy valami nem stimmel. A hab kezdett szépen laposodni és terülni, mielőtt még betettem volna a sütőbe. Nem volt már visszaút, betoltam és vártam. Gyakorlatilag végig a torták mellett maradtam. Üldögéltem a sütő előtt, beszéltem hozzájuk, figyeltem, dédelgettem őket, és ezalatt ők mit csináltak? Elkezdtek hasonlítani egy tehénlepényhez. A csúcsoknak nyomuk sem volt, ellenben a torták egyre terebélyesebbek lettek és kezdtek összeérni. Már akkor tudtam hogy kezdhetem az egészet elölről.

Habfelverés, cukor, ecet, kakaó, csoki, de most dupla annyi idő a felverésre, ergo izomláz. Alkalmaztam a tanácsolt sütési technikát: 5 perc 150 fokon, majd 15 perc 120 fokon, végül újabb 5 perc 150 fokon. Mindezek után lekapcsoltam a sütőt, résnyire nyitottam az ajtót és hagytam őket teljesen kihűlni. Úgy döntöttem nem zaklatom őket, nem nézem meg, nem idegeskedem rajtuk, annál is inkább, mert több adagot úgysem tudtam volna csinálni. A tálalásig ki sem vettem őket a sütőből. A továbbiakban felvertem 1/2 l tejszínt, feldaraboltam a megmosott epreket és megterítettem.
A vendégeim megérkeztek. És bár desszertcsatáról volt szó, mégsem tagadhattam meg önmagam, ezért készítettem felvezetésnek egy kis Bruscettát kétszersülttel. Na nem mondom, hogy díjnyertes volt, viszont az este további részében igen jól jöttek.


És elérkezett a desszert tálalásának ideje. Kivettem őket a sütőből, és bár nem voltak olyan laposak, mint az első versenyzők, a gondosan megformált csúcsok itt sem maradtak meg. Hamar kiderült, hogy ezzel kár is volt törődnöm, mert konkrétan úgy kellett leerőszakolnom a papírról, amitől persze össze-vissza törtek. 

Ekkor léptem bele a "takarjuk el a hibákat ahogy és amivel csak tudjuk"  stádiumba. Mindegyiket megpakoltam töménytelen mennyiségű tejszínhabbal, erre halmoztam az epret és ráadásként megszórtam a visszamaradt durvára vágott étcsoki darabokkal. Végeredménybe, egész rusztikus kinézete volt a cuccnak.






Az eredmény tömör és gyönyör volt. Én nem tudom, hogy valóban ízlett e a csajoknak, de csak annyit hallottam hogy úú...hmm...űűű, anyám!


Attól eltekintve, hogy kívül töredezett, belül azért ragacsos maradt. Merő csokis volt és a tejszínnel együtt semmiképp sem volt mondható zsír- és kalóriaszegénynek.


A következtetések azonban nem maradtak el:

  1. Talán nem hülyeség keményítőt rakni a tojáshabhoz, mint ahogy azt néhány recept javasolja. 
  2. A sütőm kezd megfáradni
  3. Mégsem volt hiába egy kis sós étel.

Mert bizony eljött az a pont is, amikor a maradék Bruscetta igencsak jótékonynak bizonyult.


A fotókért köszönet Doby-Berkes Andinak, aki egy fantasztikus fotós! További munkái megtekinthetők a www.photobybee.com oldalon.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése