2016. február 2., kedd

Torta Harmincadikra


 

Vannak torták, amelyekre nagyon készül az ember. Vannak, amelyektől retteg. Van, ami meglepő módon gyorsan és minden nehézség nélkül elkészül és van, amit olyan szépen eltervez, aztán csak jön a rakás váratlan helyzet.
Nos, ez pontosan ilyen eset volt. Harmincadik születésnapra kellett készítenem ezt a tortát. Az eredeti, amit az ünnepelt férje választott, az "egyszer meg kell csinálnom" kategóriába tartozott. Mindig szerettem volna csíkos tortát csinálni, így örültem is, hogy ezt választotta. Nem terveztem, hogy bármi közbe jön, vagy hogy egyáltalán kifog rajtam. Magamat felszívva kezdtem bele a munkába. Aztán...

Először is a boglárka, - amit már nem egyszer csináltam -  konkrétan megszívatott. Na jó, lehet nem csak a boglárka hibája volt. A virágmassza, aminek gyorsan kellene száradni (nem hiába virágmassza), most úgy gondolta, ha puha marad, az jó ötlet. Marhára nem volt jó ötlet. Bár lehet, hogy nem éppenséggel a gomolygó párafelhőt előidéző heti nagymosást követően kellett volna neki kezdenem drótos virágot csinálni - pedig azt azért már én is tudom, hogy a pára ellensége a cukorvirágnak. Még jó, hogy nem kezdtem el előtte vasalni, amolyan gőzölősen. Bármi is volt, tény, hogy 1 nap alatt nem kötött meg a boglárka közepe, aminek következtében olyan szépen lötyögött a dróton a nem kis súllyal bíró cukormassza golyó, hogy semmi jót nem jósoltam akkor magamnak. 
Másodszor, a fantasztikusan kitapasztalt fekete cukormasszám éppen most, egészen véletlenül, mindenféle hátsó szándék nélkül úgy gondolta, most mégsem sikerül olyan jól, mert az olyan jó ötlet. Sikerült olyan szárazra gyúrnom, hogy egy fekete csík kinyújtása, méretre vágása és sérülésmentes felhelyezése- ez utóbbi a végén már nem is volt szempont - felért egy sakk világversennyel. Az, hogy gyönyörű szép vékony csíkokat készítsek és azt szabályosan helyezzem fel, hamar dugába dőlt. Örültem, hogy egyáltalán fel tudok rakni egy épkézláb darabot.


Harmadszor, tanuljam meg már végre: ha emeletes tortát készítesz és elfelejted kiszúrni a szintek közötti tálcát a merevítés végett, hát ne csodálkozz, hogy komplett cirkuszi mutatványt kell végrehajtanod. Főleg, ha a már leburkolt tortát a fejed fölé emelve, 3 ujjadon manőverezve próbálod megtalálni a pontos mértani közepet és sikeresen átszúrni a vastag kartont egy nyamvadék szívószállal. Azon meg végképp ne csodálkozz, hogy minden maradék hajszálad  megőszül és minden szabad szemöldököd befonódik, mert a produkció alatt nem egyszer akar kiesni a kezedből a torta. S miközben tudatában vagy vele, hogy a tűzzel játszol, Te mindenképpen a legbonyolultabb módon akarod megoldani a helyzetet.

Nos, bármi is történt addig, a felső torta végül épségben rákerült az alsóra. A cukorvirágok is valahogyan elkészültek és voltak kegyesek egyben maradni. A csíkok is felkerültek, úgy ahogy. És bár megint kész játszótérré vált a konyha - a megszokott módon, azért sikerült kitalálnom, hogy a másik virágot egy régebbi prototípusból készítsem el úgy, hogy élénk színűre fújtam a szirmokat. Néha azért én is tudok praktikusan gondolkodni. Néha!
A torta pisztáciás volt és fehér csokoládés. Az ünnepelt - akinek úgy tűnt azért tetszett, ízlett - egyébként azt mondta: hogy ha egyszer tortát kap, akkor szeretné, ha azt én csinálnám. Hát csoda, hogy ennyire bestresszeltem? :)  

  

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése