Már egy ideje egyre csak a jó öreg, friss, meleg, omlós rongyos kiflire gondoltam. Szinte már a rögeszmémmé vált, hogy nekem sütni kell valami hasonlót. Aztán szerte minden felől csak azt hallottam, hogy mennyire macerás, és hogy nem érdemes sütni. Ezért kerestem néhány Croissant receptet.
"Limara pékségében" rengeteget találtam, közöttük a csábító elnevezésű Express Croissant receptjét. A blogger nem ígért könnyű munkát, viszont hatásos végeredményt, és viszonylag egyszerűbb munkafolyamatot, mint az igazi hajtogatott vajas tésztáknál. A kihívás csábított. A recept elolvasható itt, így azt nem részletezném. Ennél a verziónál nem kellett agyon hajtogatni a kelt vajas tésztát legalább ötször. Elég volt bedagasztani, nyolc részre osztani, mindegyiket kinyújtani körlapra, és ráreszelni minden egyes rétegre a hideg vajat, majd a rétegeket egybe kinyújtani, háromszögeket vágni belőle és feltekerni. Nah....hát nem olyan bonyolult ez! Ráadásul a hozzászólók szerint ez egy hatásos recept, így nem foghat ki rajtam!
Nos, némi akadályokba azért ütköztem, ami főként a kis konyhámnak tudható be. Azért előrelátó is voltam, - ami rám viszonylag ritkán jellemző - mivel gondoltam arra, hogy bedobjam a vajat a fagyasztóba, mert tudtam, ha elkezdem reszelni, olvadni fog mint egy tini lány a rock koncerten. Az első problémám ott volt, hogy a nyolc részre osztott és kör alakúra kinyújtott tésztákat hova a búbánatba teszem? A következő megoldást találtam: elővettem egy vágódeszkát, rátettem az első kört, vágtam rá egy darab sütőpapírt, kinyújtottam a következő, rátettem a papírral borított tésztára és így tovább. Aztán jött a rétegezés, a lereszelt vajjal. A vaj persze szerény tulajdonságából kifolyólag finoman olvadozni kezdett. Azzal már szintén nem számoltam, hogy a reszelékek összetapadnak. A kezemtől persze az olvadás folyamata felgyorsult. Mire a tésztára került a vaj, a fele a kezemről kezdett csordogálni, a többi része pedig nagyobb morzsákká tapadt össze. Az egyenletes elosztás megkísérlése pedig halott ügy volt. Az utolsó lapokra gyakorlatilag már kentem a zsiradékot. Nagyjából úgy nézett ki, mint egy rakott palacsinta, amit darabos gyümölccsel töltöttek meg. Gondoltam a nehezén túl vagyok. Ezután következett az egész kinyújtása. Az egyes körlapok ekkora már centis vastaggá keltek a
melegben, vagyis tetemes vastagságot kellett pát milliméterre kinyújtanom. Az egész tészta csicsogott a vajtól. Nyújtottam én nyújtottam -a vaj csak olvadozva folydogált a rétegek között- és lassan lenyújtottam már a konyhapultról is, de még mindig irdatlan vastag volt. Jó indulattal is megközelítette a 3cm-t. Nyújtottam, ameddig csak volt helyem.
Büszkén ültem le az asztalhoz egy csésze kávé kíséretében. A várt pillanat elérkezett!
Először a sonkásat kóstoltam meg. Aztán gyorsan ittam is rá egy kis kávét, mivel majdnem vattát köptem. Száraz volt, sótlan volt, ízetlen volt és olyan tömör, masszív, hogy két harapás után megteltem vele. Emlékezetem szerint hősiesen tartottam magam, hogy ne kerüljek az összeomlás szélére.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése