Egy Minion torta és egy titkos missziós küldetés története

Ennek a tortának története van, több szálon is. Egy szintén tortás betegséggel megfertőzött barátnőm kérte a kisfia szülinapjára úgy, hogy közben pont az ő számára készültem tortát sütni nagy titokban, "missziós küldetés" fedőnév alatt. Zavaros? Hát akkor íme a történet! Nem lesz rövid....

Történt ugyanis, hogy ez az ominózus torta mániákus barátnőm felhívott, hogy kisebbik fiának most lesz a szülinapja. De mivel épp nyaralás kellős közepén lesznek, nem fog tudni neki tortát sütni. És mivel Pestről csatlakoznak hozzájuk rokonok, ők le tudnák szállítani, ha én megsütném a tortát.

Hát persze, hogy elvállaltam! Miközben épp az Ő tortáját sütöttem nagy titokban, amiről természetesen mit sem sejtett. A Férje ugyanis kitalálta, hogy meglepi annak alkalmából, amiért sikerült megkapnia álmai állását. A családi nyaralásra időzítette a meglepetést, mely Pilismaróton volt, a Dunakanyar egy gyönyörű kis szegletében és a terv az volt, hogy mi nagy hirtelen megjelenünk a nyaralás kellős közepén. Az előkészületek, már márciusban elkezdődtek. Igaz én később csöppentem bele a történetbe, de így sem volt könnyű heteken keresztül titkolni, hogy mire is készülünk, pláne úgy, hogy napi szinten beszéltünk egymással. A küldetés titkos fedőneve Dunakanyar misszió, melybe 3-an lettünk beavatva a Férjen kívül, plusz később csatlakozott hozzánk egy másik "szintén zenész" társunk.

Természetesen torta nélkül nem mehettünk, így én rögtön felajánlottam, hogy szívesen sütök, a díszítést pedig - ami egy airbrush-sal festett kép volt és utólag került a tortára - a misszió egy másik, "önkényesen magaslatokra emelt" tagja készítette. A felajánlás kissé könnyelműnek bizonyult részemről, hiszen azzal a lendülettel, hogy rávágtam: "a tortát én készítem", egyszer s mind belém ütött a felismerés is: "Te jó ég!! A tortát én készítem! Tortásoknak! Mi több: profiknak!" 

Na és innen tiszta para volt minden! Hogy fog nekik ízleni? Mi lesz, ha nem lesz egyenes? Ha nem kenem alá szépen és kilátszanak a rétegek?! Ha megsüllyed, ha ferde lesz, ha gyűrött lesz a burkolás, ha egyáltalán nem sikerül a burkolás?! Ilyen és ehhez hasonló gondolatok csak úgy cikáztak a fejemben és csak azért nem riadtam fel álmomból verejtéktől csutakosan, mert már így is 40 fok körül járt és alapból nem tudtam aludni a melegtől! Esküszöm jobban izgultam, mint a vizsgám előtt!

Aztán amikor a Kis Barátaim virtuálisan is fenékbe billentettek, hogy azonnal hagyjam abba a rinyálást, kénytelen voltam lehiggadni és neki kezdeni. Mivel agyon dicsértem utóbb a levendulás-citromos tortát, közkívánatra azt kellett készítenem. Na már csak ezért sem engedhettem meg, hogy ne sikerüljön.

Nos mondanom sem kell, hogy a burkoláshoz begyúrt házi fondant nem sikerült jól!  A nagy meleg miatt hajnalban burkoltam le tortát úgy ahogy, bár ez nem sokat számított, tekintve, hogy egy centit sem ment le a hőmérséklet. Ráadásul csíkozni akartam a szélét airbrush-sal, amihez kellett az én Kedvesem, hogy forgassa a tálcát míg én fújom a csíkokat. Így kiadtam neki ukászba, hogy addig nem fekhet le, amíg nem díszítjük meg az oldalát. Nos, hajnal 1-kor csak megkönyörültem rajta, lévén a torta még leburkolva sem volt. Majd reggel indulás előtt.

Aztán jött a másik para! Hogy fogom én ezt szállítani 40 fokban 80 km-t?!?! Hülye vagyok én, hogy ilyet bevállalok? Tiszta ideg voltam! Na akkor rakott helyre az én Kedvesem! "Elő a hűtőláda, megdönt, jégakku belülről körbe ragaszt be a torta, ne rinyálj!" Nem sok esélyt adtam neki, hogy egyben megússza!

Na de a lényeg, a meglepetés ereje! Megbeszéltük, hogy délben találkozunk a tett helyszínén. Addigra a mit sem sejtő Alany családilag a Duna parton múlatja az időt. Mikor mindenki megérkezik, bevackoljuk magunkat a lőállásba, nevezetesen a strand egyik büféjébe. A fedősztori, hogy a család feljön a partról kajálni, mi meg ott ülünk.

A dolog nem tűnik bonyolultnak, na de a véghezvitel... az megért egy misét. Az első probléma ott kezdődött, hogy a "magaslatokra emelt" misszionárius csak délután 4-re tudott jönni. Átszervezni már nem akartuk, mivel az időközben csatlakozott új tagunk Szlovákiából érkezett és még aznap este vissza is mentek. Sebaj, lesz majd meglepetés délután 4-kor is. Tartottuk azért az ütemtervet. Minden jól ment, én vígan kacskaringóztam a hegyen keresztül úticélom felé, amikor jött a hír, hogy a fele társaság ott van, a másik fele még sehol sincs, én meg valahol kettő között. A Meglepetés Alanya pedig még el sem indult a családdal a partra! Gyakorlatilag forró drótban voltunk a facebook-nak köszönhetően négyen, plusz a drága Férj! Esküszöm, már csak egy CB rádió hiányzott volna. Folyamatosan jöttek az üzenetek, hogy ki hol van. Én már éppen leparkoltam, úgy 200 méterrel a strandtól, amikor jött az üzenet, hogy úton van a család, köztük persze a Meglepetés Alanya a strandra! Volt egy hátsó gondolatom, hogy nehogy véletlenül összetalálkozzak velük, ezért gyors kérdés a Férjnek, hogy ott vannak e már. Jön a válasz, hogy még úton. Mondom, akkor gyorsan kipattanok a kocsiból és balra el a strand irányába, mert azt sem tudtam, hogy még előttem járnak-e, vagy mögöttem. Épp szállok kis a kocsiból, fél lábam már kint, amikor a fák alatt látom bandukol egy pár 3 gyerekkel. Tudtam hogy Ők azok! Néma felkiáltás: "Hasalááááááááás...!"  és azzal a lendülettel bukórepülés vissza a kocsiba (arra még volt eszem, hogy a világítást lekapcsoljam). Ott hasaltam a kocsi első ülésein keresztbe, szakadt rólam a víz és remegett a lábam, hogy fel ne ismerje a kocsimat. Közben persze ment a chat, persze tőmondatokkal, valahogy így:
"Mögöttem...!" majd "Hallom, ahogy elmennek!" aztán "Majdnem bukta" végül: "Basszus itt hasalok a kocsiban!"

Annyira éreztem, hogy velem fog valami hasonló történni, hogy ez szinte elkerülhetetlen volt. Majdnem rajtam csúszott el több hónapos szervezés. De aztán rendben elbandukoltak mögöttem, miközben a drága Férj, aki folyamatos forró drótban volt, -feltehetőleg kaján vigyorral -  odabökött a nagyobbik fiúnak, aki a gyerekek közül egyedüliként volt beavatva: "Nézd ott gubbaszt a kocsiban!" Majd lazán tovasétáltak! Ez lett majdnem az én lebukásom története! Addigra már szinte vért izzadtam és mondtam, hogy akkor én itt bevárom a hiányzó "misszionáriust", addig meg se mozdulok.

Nagy nehezen végre összeverbuválódtunk és leültünk a büfé egyik asztalához. Nem voltak kevesen, jól el tudtunk vegyülni a tömegben. Nem is kellett sokat várni, mert már jött is a család és a Meglepetés Alanya lett megbízva, hogy keressen szabad helyet. Így kellett volna minket meglátnia. Közben a drága Férj videózott. Igen ám, de amikor az ember üres helyet keres egy zsúfolt helyen, akkor nem a tömeg kellős közepe felé kezd pásztázni, hanem nyilván automatikusan az üres asztalokat kutatja. El is indult az egyik felé, ami persze ellentétes irányban volt, mint mi. Hiába mondta a Férj, hogy inkább a másik irányba keressen helyet, nem értette miért akar folyton oda ülni, ahol nincs szabad asztal. Nekünk már lassan gúnárnyakunk nőtt, de csak nem vett észre minket. Aztán egyszer csak megelégeltük és az egyikünk hangosan felkiáltott: "Itt jó hűvös van, foglaltunk helyet!"

Az airbrush technikával festett cukorlap Dorián keze munkáját dicséri, ez került rá az általam készített torta tetejére! Köszönet érte!

Az a döbbenet, ami az arcára kiült, egyszerűen leírhatatlan. Jó pár másodpercig csak nézett ránk boci szemekkel és azon gondolkozott, hogy ez most vajon hogy? Aztán hátrafordult a drága Férjhez és neki is feltette ugyanezt a kérdést! Több hetes, hónapos szervezés végre meghozta a gyümölcsét és még nem volt vége. Miután végig puszilt mindannyiunkat, közöltük, hogy páran még 1-2 napig maradunk. És a "magaslatokra emelt misszionáriusról" még sejtelme sem volt. Sajnálkozva hitettük el vele, hogy saaaaaajnos  nem tudott eljönni, lévén a rend elfoglalt őre, nem tudta elcserélni a műszakját. Szenteltünk is neki pár másodperc néma megemlékezést és persze belül mosolyogtunk, mert tudtuk, pár óra és ő is itt lesz. Igaz kicsit sokat kellett rá várni, mert valamilyen oknál fogva megtalálta szerintem az ország egyetlen kompját - mindezt GPS segítségével -  ami miatt sikerült pár órával később érkeznie! Mivel már nem nagyon tudtuk elképzelni hol lehet, rá is csörögtünk, bár jobb lett volna, ha nem tesszük. Miután közölte, hogy lehet csak egy óra múlva indul a következő komp, sorra hívtuk fel, hogy megkérdezzük: most tényleg komoly, hogy komppal jön? S mivel kissé ingerülten jelentette ki, hogy nem akar róla beszélni, gondoltuk jobb ha nem is firtatjuk! Majd jön amikor érkezik. És végre ez  a pillanat is eljött, hátulról lepte meg a Meglepetés Alanyát, akit épp én tartottam szóval póker arccal, miközben velem szemben osont a hiányzó misszionárius. Na és persze újabb örömködés! Este pedig jött a torta és az ajándékosztás! Több meglepire már nem voltunk kalibrálva, de azt hiszem épp elég sokkot okoztunk már így is. 

Részemről 2 csodás napot töltöttem ezekkel az emberekkel, akikkel nemcsak a közös téma - a tortázás - köt már össze, hanem valami sokkal sokkal több és csodásabb dolog. Több dolgot kaptam ezzel a hobbival, mint amire számítottam. Olyan barátokat, akikre mindig számíthatok, mindig megoszthatom nyűgömet, bajomat, de ha kell helyre is tesznek. Akikkel fél szavakból is megértjük egymást és akikkel 2 másodperc múlva már padlón fetrengünk a röhögéstől. Vagy legalábbis én, ugye ! :) 

Drága Fejes kiképző tábornok asszony, Smuki és Cicafiú! Antiszociális lelkem mond most köszönetet, hogy léteztek az életemben!

Na és a gyerkőc tortája? Minion volt a kívánság! És mivel 3 fiú van a családban, hát tettem rá 3 miniont. Szerettem csinálni! A tölteléke pedig pisztáciás-csokoládés volt és jelentem ez is átment a vizsgán! Az utat is kibírta, nem annyira mint a meglepi torta, mivel az mégiscsak behorpadt egy jégakkuval történt végzetes ütközés következtében! Hiába, még az Én Kedvesemnek sem jöhet be minden.