A lófej, amit még a Keresztapától is elfogadnál!

Ha valaki nekem azt mondja hogy én egy lófej tortát fogok csinálni hamarosan, tuti biztos körbe röhögöm és azt mondom neki: addig álljál Te féllábon amíg én megcsinálok egy lófej tortát....

És lőn csoda:

Soha ne mondd hogy soha - szokták volt emlegetni ezt a közhelyet és mennyire igaz. Mert bár nem gondoltam, hogy soha senki nem fog előállni egyszer csak valami hasonló ötlettel, de annyira bíztam benne, hogy ez inkább utóbb fog bekövetkezni mint előbb. "Ej, ráérünk mi még arra, hogy ilyen kaliberű formatortákat csináljunk!" Na ha valaki ilyen tortát szeretne, azzal persze nem lehet vitatkozni, meg kell csinálni. Ettől még nem kell szeretnem. 

Mert bár mindig csodáltam azokat, akik formatortát tudtak csinálni - pláne valamilyen állatot - el nem tudtam képzelni hogy nekem ez sikerülhet. Na jó, tudom hogy mindig ezt mondom minden olyan feladat előtt, amit még korábban nem csináltam, de azért, mert ezt is érzem. Aztán valahogy csak nekiállok és csak megcsinálom. Így vagy úgy! Lásd tűzoltó autó! Ami az inkább "úgy" kategóriába tartozik. 

Na de ugye itt most egy állatról volt szó. Nevezetesen egy lóról.  Sose akartam lófejet csinálni tortából. Amellett, hogy azért nem árt tudni az állat anatómiai felépítését - nehogy véletlenül strucc legyen abból a szerencsétlen paripából - én még kicsit morbidnak is találom. Tényleg ilyen jó érzés megenni egy lovat? Vagy kutyát? Vagy bánom is én. Nekem már a csokimikulás is lelkiismereti problémát okoz. Na és amikor kisgyerekeknek készül? Gondolunk arra, hogy a szerencsétlen gyerek mit él át, amikor megeszi a kedvenc állatáról mintázott tortát? Elismerem, hogy szépek, de azt fel kell egyszer vágni. Hallottam egyszer egy olyan esetről, amikor katica formatortát vittek a gyerek szülinapjára. Konkrétan kiborult a gyerek a kés láttán és nem akarta, hogy felvágják a szerencsétlen katicát. Tökre megértem. Nos, hát ízlések és pofonok. De erre azért gondoljunk, amikor cseprő gyermekünknek ilyen tortát szeretnénk. 

Ez a torta viszont nem kisgyereknek készült hanem egy 18 éves leányzónak. Kezdeti ellenérzésemet félre téve rábólintottam. Végül is, egyszer el kell kezdeni!

Vakartam is a fejem rendesen, hogy én hogy fogok kihozni egy lófejet piskótából és krémből. Alaposan utánajárva a dolognak úgy döntöttem, hogy nyomtatok egy lófejet, ráteszem a tortára és körbe vágom. A leesett részekből pedig kialakítom a domborulatokat, hogy ne legyen már szegény paci olyan egysíkú. Így is lett. Nyomtattam egy lófejet a torta méretéhez igazítva. Rátettem a kerek tortára a sablont, majd fogtam egy kést és emígyen szóltam: "Én akkor most ebből kifaragok egy lovat! Vagyis fejet! Sikerülni fog! Lécci lécci lécciiii!" Majd egy imát elmormolva belevágtam. Szó szerint!

Aztán csak faragtam, pakolgattam, pacsmagoltam, újfent faragtam, simogattam... és lőn csoda. Egyszer csak ottan volt előttem egy paci feje. Igaz még tök csupaszon, szem nélkül, meg füle sem volt szegénynek, de volt már pofája, meg izmok a nyakán, meg orrlika. Határozottan ló feje kezdett lenni. Utána szépen lekentem vajkrémmel és leburkoltam fekete fondant-tal. Egyre jobban tetszett. Megcsináltam az orrát, szemét, biggyesztettem rá füleket és jöhetett a kantár. Aztán már csak a sörénye volt hátra. Nah! Attól azért megőszültem. Mire azt a sok "szőrt" rátettem...

Mire rákerült a plecsni és kívánság szerint a virág füzér is, be kellett valljam magamnak: irdatlan jó lófejet sikerült csinálnom. De most komolyan mondom. Szerintem még egy tortám nem sikerült ilyen jól. Arról nem beszélve, hogy semmi gikszer nem jött közbe. És egy pillanatra még az állatos formatortákkal szembeni ellenérzésemet is sikerült félre tenni. 

Tény, igencsak meglepődnék, ha egyszer arra kelnék reggel, hogy egy ilyen lófej torta virít az ágyamba. De annyira talán nem esnék kétségbe :)