Nem könnyű két ennyire eltérő témát egy tortán megjeleníteni. Pláne, hogy az egyik csajos, a másik meg fiús. De nincs mit tenni, ha ez a kívánság. Ezeket szoktuk öszvér tortáknak hívni és bár igencsak megszenvedtem vele, azért mindezt nem egyedül tettem és korántsem keserűen.
Hanem két jó baráttal, akikért bármikor tűzbe mennék. Történt ugyanis, hogy éppen ezt a tortát csináltam, amikor egymás kezébe adták a kilincset az én örök tortás barátaim.
Igazi közös projekt lett ez végül, mindenki tett egy kicsit hozzá. Mondhatnám, hogy nekem semmi dolgom nem volt, de azért ez így nem teljesen igaz. Mindenesetre nemcsak nagy segítség voltak ők, hanem gazdagabb is lettem jó pár küszöbszaggatóan vidám pillanattal. Na meg felejthetetlen történetekkel és szállóigékkel.
Látni, ahogy a konyhámban szorgoskodik az egyik legzseniálisabb airbrush-tortás guru, akin még akkor is kiül az élvezet, ha csak szimplán kétféle színre kell fújni egy tortát - amit egyébként ugyanolyan tudományos precizitással valósít meg, mint bármilyen más bonyolult mintát - felejthetetlen élmény. Mint ahogy az is, amikor gyors mozdulatokkal leszegi, mert ugye "szegni mindig kell Cicalány"! Nos, igen! Tudom! A szegés fontos!
Na de az is éppen olyan megfizethetetlen élmény, hogy utána a másik legzseniálisabb airbrush-tortás guru próbál meg velem együtt valamilyen elfogadható Pókembert csinálni, mindezt hajnaltájt. Nos! Az teljes őszinteséggel megállapítható, hogy a Pókember figura nem az erőssége egyikünknek sem! Ellenben könnyesre röhögtük magunkat a készítése közben. Amikor egy emberként próbálunk összetákolni egy beazonosítható Pókembert. Amikor felváltva igyekszünk egyszer a fejhez, egyszer pedig a testhez hozzá rakni valamit magunkból, hátha kettőnk aprócska figurális tudása összeadva kiad egy felismerhető pókmanust. Ebből kifolyólag pedig hihetetlen komikussá tud válni egy ilyen helyzet.
Végül pedig ez lett belőle.
Nem mondom, hogy életünk legjobb Pókembere. De mi igazán mindent megtettünk az ügy érdekében. Persze megmutattam a tortáról készült képet D-nek, egy a témában igencsak szakavatottnak számító embernek is, és aki végül csak ennyit mondott: "hát... a Pókember egy nagyon nehéz figura". Én pedig abszolút tudtam ezzel a mondattal azonosulni.
A Jégvarázs része már nem volt ennyire bonyolult, Olaf igen jól megy már és jóval egyszerűbb is. Próbáltam úgy kitalálni a tortát, hogy a fele tényleg arról az ünnepeltről szóljon, akinek készült. Ezért került fel középre a "paraván", ami egyik oldalt jéghegyet, a másik oldalt pedig háztömböket prezentál. És mivel Olaf mellé adott volt a hópehely, mindenképpen jó ötletnek bizonyult a pók fújása a másik oldalra, ami igen hirtelen jött. Konkrétan álltunk a torta fölött ketten, szokatlan nagy csönd közepette. Majd megszólaltam: "Olyan üres ez így!" És szinte ezzel egy időben Anita: "Úgy fújnék rá egy pókot!"
És fújt! Pitymallat közepette! Ennyi!
Ez a torta így egyáltalán nem jött volna létre, ha nincs az én drága jó barátom Anita és Cicafiú. Benne rejlik a közös munkánk, és az emlékek sokasága.
Köszönet a felejthetetlen élményekért, köszönet, hogy vagytok újra és még mindig, remélem örökké!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése