A Gorjuss babákat szeretjük. Talán nem tudunk róla, de teljesen bizonyos, hogy szeretjük!
És bár ritkán csinálok figurát torta nélkül, ezt most mégis elvállaltam, mert egy Gorjuss baba készítése - esetemben cukorból - felér egy terápiával. Miért?
Kezdjük csak ott, hogy képanyag keresgélés közben már megindul a figura jótékony hatása. Gorjuss babákat nézegetni nagyjából annyit jelent, hogy órákon át képes vagy az öklödön támasztott fejjel mereven bámulni a képernyőt és a külvilágot meg az aznapi hatodik piskótát elfeledve, csak az ujjadat mozgatod az egér gombján, amivel a képeket lapozgatod. Jó esetben! Nálam ez a szakasz kiegészült már a képek mentegetésével is. Közben azért önkéntelenül is, de adsz némi életjelet magadról - nagyjából egy sóhajtásnyit - vagy szerencsésebb esetben még sikerül meg is szólalnod, legfeljebb egy mondat erejéig, amikor is csak annyit tudsz kilehelni: "Ó be szép..!" vagy "De éééédes...!" esetleg "Jaaaj ezt még nem is láttam...!" és végül "Na ezt elmentem... és ezt is... na hát ezt meg pláne!"
És ha azt hinnéd, hogy rajongásod itt kifulladt ezek iránt a lények iránt, na akkor lépsz a következő léleksimogató fázisba, nevezetesen amikor elkezded kialakítani a szeretett/kívánt figurát, jelen esetben Rubyt. Ahogy formálod a fejét, a haját, ahogy próbálod valósághűen összerakni és ha kell ötször-hatszor is összegyúrod a már majdnem kész testrészt, de ettől nemhogy ideges nem vagy, hanem még nagyobb izgalommal kezded újra, úgy érzed mintha Ő a Te figurád lenne. Mintha Te találtad volna ki Őt a világ számára. Mintha éppen akkor formálnád meg a lelkét, s vele együtt a sajátodét is, mert közben megnyugszol, lenyugszol és minden mi akkor, vagy azelőtt nyomasztott, fárasztott az most mintha nem is létezne, mert nem azt látod.
Őt látod magad előtt, ahogy egyszer csak rád néz a két fekete gombostűnyi szemével. Látod, ahogy félre billenti a fejét, hogy a hajába köthesd az utolsó szalagot is és ezzel egy hálás mosolyt is vélsz felfedezni az arcán. Látod, érzed, hogy hálás, amiért megcsináltad, amiért felöltöztetted, amiért cipőt húztál rá, amiért személyiséget adtál neki. És hiába nem Te találtad ki, Ő már akkor is a Tiéd, hiába nincs szája, arckifejezése, akkor is hallod amit mondani akar és tudod, hogy feltétel nélkül szeret Téged. Ekkor boldogan nézel a kész művedre és azt érzed, hogy a sok törődést és szeretetet, amit Te órák munkájával adtál neki, most vissza kaphatod tőle. Na ekkor ez a pöttöm lány egy újabb dologra tanít meg. Az elengedésre!
Mert rájössz, hogy Ő nem a Tiéd! Más boldogsága miatt teremtetted, hogy más kedvét vidítsa fel amikor ránéz és más lelkét gyógyítsa a jelenlétével. Persze, hogy először nem megy. Arra gondolsz, ezt Te csináltad, Te adtál rá ruhát, eszed ágában sincs odaadni, neki itt kell maradnia a Te polcodon, hogy Te gyönyörködhess benne. Ez az önzés fázisa!
Aztán hirtelen szomorú leszel, mert nagyon jól tudod, hogy ez nem így lesz. Hogy el kell Őt engedned, mert neki máshol van dolga. Ekkor újra el tudsz kezdeni örülni, mert arra gondolsz, hogy általa teszel most valakit boldoggá, majd egy fél mosolyt eleresztve óvatosan megfogod és minden útravalóval ellátva, egy utolsót rápillantva, gondosan becsomagolod a dobozba és átadod. És még nem értik, hogy miért mosolyogsz sejtelmesen és miért ér fülig a szád, mert Ők még nem tudják, amit Te: hogy amikor majd kicsomagolják, akkor majd Velük is meg fog történni az az egyszerű csoda, ami egy röpke pillanatra Veled is, amikor ránézel egy ilyen babára.
És ekkor elengeded Őt!
"minden veszteség
fájdalomba csomagolt
megkönnyebbülés"
(Fodor Ákos)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése